„Úgy gondolom, hogy a zenélés, hangszeren való játék által egy olyan különleges világ részesei lehetünk, amely semmi máshoz nem fogható.” – vallja Lakos Boglárka a nagykőrösi Weiner Leó Zeneiskola Alapfokú Művészeti Iskola új fuvola szakos tanára. Az intézményben szeptembertől oktató tanárnővel készült interjúnkat alábbiakban olvashatják.
ÖH: Miként köszönt be az Ön életébe a zene?
Lakos Boglárka: Nagymamám és édesanyám szerették volna, hogy a zene része legyen az életemnek. Nagymamám kislány korában zongorázott, amit nagyon szeretett. Sok évvel később Szentesen éveken át orgonált a református templomban, ahol mindig csodálattal figyeltem a játékát. Tudtam, hogy én is szeretnék idővel hangszeren játszani. Tanulmányaimat a szentesi Petőfi Sándor Általános Iskolában kezdtem, ami egy nagyon nívós ének-zenei iskola volt. Nagy hangsúlyt kapott a hangszeroktatás, és a kóruséneklés. Másodikos voltam, amikor elkezdtem furulyázni a szentesi Lajtha László Alapfokú Művészeti Iskolában. A furulya adja a fúvós hangszerek alapját, az azonos légzéstechnika, fogások miatt. Két év furulyázás után kezdhettem fuvolázni.
ÖH: Miként lett a zene a hivatása?
L.B.: Negyedik osztályosként, amikor elkezdtem fuvolázni, még nem gondoltam a zenei pályára. Majd a tanév végén az általános iskolai kórussal voltunk az éves Éneklő ifjúság versenyen, ahol Balázs Árpád – időközben híressé vált -Bodzavirág című dalát kísértem fuvolán. Ez számomra olyan meghatározó élmény volt, hogy onnantól motoszkált bennem, jó lenne a fuvolával komolyabban is foglalkozni. 13 évesen egyik napról a másikra bevillant, hogy zenei pályára szeretnék menni, és ettől semmi nem tudott eltántorítani. A középiskolát a Szegedi Tudományegyetem Vántus István Gyakorló Zeneművészeti Szakközépiskolában végeztem. Egy épületben volt a szakközépiskola és az egyetem zeneművészeti kara, ezáltal beleláttunk az egyetemi kar életébe. Elmehettünk az egyetemi tanszaki koncertekre, vizsgákra, diplomakoncertekre, kurzusokra. Így ismertem meg az egyetemi tanáromat, Dr. Varga Laurát, akinek a tanszakán folytattam tanulmányaimat a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán, a mai Bartók Béla Művészeti Karon.
ÖH: És miként lett zenetanár?
L.B.: Az egyetemen én az osztatlan képzést végeztem, mivel abban az időben csak BA képzés indult, Master nem. Az osztatlan képzésben a pedagógiai vonal van megcélozva. Ez persze nem zárja ki, hogy bárkiből is zenekari, vagy egyéb előadóművész legyen. Nagyon jó pedagógia tanáraink voltak, akik figyelembe vették a zenei tanítás sajátosságait. Hiszen míg egy matematika órán egy osztályt kell tanítani, addig nálunk túlnyomó többségében egyéni órák vannak. Úgy gondolom, hogy a zenetanításnak ez is az egyik szépsége, hogy egyszerre egy gyermeket tanítunk, lehetőség van az egyéni oktatásra. Természetesen a kerettantervet betartva, de teljes egészében figyelembe tudjuk venni a gyermek személyiségét, adottságait, képességeit. Ebben a hivatásban a gyermekek szeretete és a zene szeretete mozog együtt.
ÖH: Miként érkezett az életébe Nagykőrös?
L.B.: Még Szegeden ismerkedtem meg Bernáthné Gyürü Veronikával, aki a nagykőrösi zeneiskola intézményvezető-helyettese és fuvolatanára. Tudtam, hogy ide költözött Nagykőrösre, szereti az intézményt. Amikor szabad fuvolatanári hely lett a Weiner Leó Zeneiskolában, akkor ő szólt. Pályáztam és sikerrel jártam.
ÖH: Milyennek látja az iskolát és Nagykőröst?
L.B.: Nagyon otthonos, családias város Nagykőrös, illetve az iskola is. A kollégák nagyon befogadóak, kedvesek voltak, nem volt nehéz beilleszkedni a tantestületbe. A gyermekekkel, kisebbekkel és nagyobbakkal egyaránt sikerült megtalálnunk a közös hangot.
ÖH: Milyen céljai vannak itt?
L.B.: A céljaimat részben az általam tanított gyermekek személyisége, motivációja határozza meg. Sok gyermeket tanítok, vannak köztük, akik szeretnek szerepelni, velük szeretnék versenyeken, fellépéseken részt venni. Vannak, akik kamara zenélni szeretnek, kisebb-nagyobb csoportokban együtt játszani, őket ebben kell kiteljesíteni. Tehát kinek mire van szüksége, mondhatjuk, hogy a cél, hogy a gyermek minél több örömöt leljen a zenében, s ehhez minél inkább hozzá tudjam segíteni.
ÖH: Miért választják a gyermekek a fuvolát?
L.B.: Ez is egyénenként változik. Sok választ kaptam már erre a kérdésre, például, hogy tetszik a hangszer csillogása, de az is előfordul, hogy tévében, koncerten látják, hallják a hangját és az tetszik meg. Óvodákban, iskolákban szoktunk tartani hangszerbemutatót, „hangszersimogatót” és akkor ki is lehet próbálni a hangszereket, több gyerkőc ekkor dönti el, hogy neki melyik hangszer tetszik. A fuvola egy különleges hangszer, amelynek egyik érdekessége, hogy az egyetlen fúvós hangszer, ahol nem látjuk az ujjainkat.
ÖH: A könnyen tanulható hangszerekhez sorolná a fuvolát?
L.B.: Kezdetben minden hangszer nehéz, pontosabban mindegyiknek megvan a saját nehézsége. Vannak gyermekek, akiknek nincs hozzá türelmük, kitartásuk, hogy kivárják, mire egy-egy hangot, dalt meg tudnak tanulni a hangszeren, de ha a türelem szorgalommal és kitartással párosul, akkor egész gyorsan, szépen lehet fejlődni, és meg is érkeznek az első sikerek. Például rendkívüli öröm volt egy-egy gyereknek, hogy néhány hónap után meglephette az anyukáját, apukáját karácsony vagy éppen a születésnapja alkalmából egy-egy általa tanult dallal.
ÖH: Mit mondana annak, aki soha nem fogott hangszert, miért jó zenélni?
L.B.: Úgy gondolom, hogy a zenélés, hangszeren való játék által egy olyan különleges világ részesei lehetünk, amely semmi máshoz nem fogható. Kiragadja az embert a hétköznapok mókuskerekéből, a kütyük, számítógépek világából. A növendékek a szívükből alkotnak valamit, amit élveznek és örömmel csinálnak.