Volt frakcióvezető, belügyminiszter, az Ellenzéki Kerekasztal emblematikus alakja, aki többkötetes író. Dr. Kónya Imre november 4-én Nagykőrösre látogatott, ahol emlékező beszédet mondott, majd legújabb könyvét mutatta be a közönségnek. Az Önkormányzati Hírek újságnak adott interjúját az alábbiakban olvashatják.
A Püspökszentelés után újra Nagykőrösre látogatott. Milyen érzésekkel tért vissza Nagykőrösre?
A püspökszentelés felemelő élmény volt, ezért várakozással telve tértem vissza Nagykőrösre, és várakozásomban nem is csalódtam.
Mi 1956. november 4-e üzenete? Miért fontos emlékeznünk az akkori eseményekre?
November 4-e a Nemzeti Gyász Napja. De miként hitem szerint a halál után is van feltámadás, a nemzet szabadságvágya – előbb vagy utóbb – diadalmaskodik. Az ’56-os forradalomra azért is fontos emlékezni, mert azok közé a történelmi események közé tartozik, amelyekre büszke lehet ez a nemzet, és amit az egész világ elismer. Joggal lehetünk büszkék arra, hogy 1956-ban a magyarság felkelt a zsarnokság ellen, és ezzel – ahogy mondani szokták – beverte az első szeget a kommunizmus koporsójába. A pesti srácok szinte puszta kézzel szálltak szembe az akkori világ legnagyobb hadseregével, míg szerte az országban az emberek néhány nap alatt kezükbe vették sorsuk alakítását. Nemzeti és forradalmi bizottságok alakultak, a gyárakban munkástanácsok jöttek létre. A forradalom végül elbukott, az mégsem volt eredménytelen. A szovjetek és hazai helytartóik belátták, hogy Magyarországon nem lehet a hatalmat a többi csatlós országhoz hasonló módon gyakorolni. A Kádár rendszer „gulyáskommunizmusa” a viszonylagos jólét és a korlátozott szabadság nem másnak, mint 1956-nak volt köszönhető.
Egy személyes történtet is elmondott beszédében, hiszen Ön 9 éves volt ekkor. Akik nem tudtak részt venni az emlékezésen, kérem mondja el, hogyan élte meg 1956-ot.
Sokak számára különös lehet, hogy 1956-ban, amikor apám értesült az egyetemisták tüntetéséről, első dolga volt, hogy kilencéves fiáért telefonáljon és vele együtt kövesse az eseményeket. Hálás vagyok neki, hogy nem óvott a veszélytől, mint sokan teszik a gyerekükkel, hanem ösztönösen megérezte, hogy szükségem lesz még ezekre az élményekre. Ott voltam vele a Sztálin szobor ledöntésére készülő tömegben, sőt a Rádiónál is, amikor az első géppisztoly-sorozat eldördült. Beszédemben mégis a november 4-ét megelőző napot idéztem fel, amikor azt hittük, hogy győzött a forradalom.
Apámmal besétáltunk a belvárosba, betértünk egy presszóba, amikor valaki bekiáltott a nyitva tartott ajtón: – A nemzetőrök elfogtak egy ávóst! A vendégek kitódultak az utcára. Két nemzetiszín karszalagos férfi, karon fogva vezetett egy bőrkabátos embert. Ki ez, mit csinált, hova viszik, mi lesz vele? – Nem bántjuk – feleli az egyik karszalagos a záporozó kérdésekre. – Állítólag halálra kínzott egy embert – teszi hozzá a másik. – Most biztonságos helyre visszük, s majd a független magyar bíróság fog ítélkezni felette.
Soha nem felejtem el ezeket a mondatokat. Harmincöt esztendővel később, 1991 októberében a Zétényi-féle igazságtételi törvényről szóló parlamenti vitában felszólalva, elmeséltem ezt a történetet. Azt mondtam, most módunk van arra, hogy 56- tal szembeni adósságunk kései törlesztéseként a bűnösöket végre a független magyar bíróság ítéletére bízzuk. Történelmi adósságot teljesít a parlament, ha megszavazza az igazságtételi törvényt. Felszólalásom után a Szabad Demokraták Szövetségének egyik prominens képviselője odajött hozzám s megilletődve gratulált. De persze az igazságtételi törvényt – a többi ellenzéki képviselőhöz hasonlóan – ő sem szavazta meg. A koalíciós képviselők szavazatával a parlament így is nagy többséggel elfogadta a törvényt. Göncz Árpád köztársasági elnök és az Alkotmánybíróság azonban megakadályozta, hogy – ha megkésve is – de megvalósuljon az 56-os nemzetőr óhaja, és a főbenjáró bűnök elkövetői felett végre valóban a független bíróság mondhasson ítéletet.
A megemlékezés után könyvbemutatóra került sor. Kérem, röviden mutassa be a most megjelent legújabb kötetét.
Rendszerváltozás belülről című könyvemben olyan történeteket mesélek el, amelyeket személyesen éltem át, és amelyeken keresztül az olvasó bepillanthat a rendszerváltozás kulisszái mögé. A történetekből kibontakozik a főszereplők – többek között Antall József, Tölgyessy Péter, Orbán Viktor, Magyar Bálint, Kis János, Szabad György, Csurka István – személyisége, úgy, ahogyan én, az eseményekkel egyidejűleg láttam őket. A könyvben ritkán látható fotók is vannak, továbbá 16 archív videó is elérhető a megadott linkeken és QR kódokon keresztül.
Kérem emeljen ki egy történetet a könyvből, amire különösen szívesen emlékezik vissza. Melyik volt ez?
Köztudomású, hogy az MDF és az SZDSZ politikusai között szinte zsigeri ellentét feszült. Az MDF-ben különösen Csurka volt az, aki enyhén szólva nem kedvelte a szabad demokratákat. Az Ellenzéki Kerekasztal első három hónapjában azonban ezeken az ellentéteken is képesek volta felül emelkedni a tárgyaló felek. Jól példázza ezt a következő történet: Az Ellenzéki Kerekasztal egyik ülésén Tölgyessy Péter által készített anyagot vitattunk meg. Tölgyessy elég nehezen viselte, hogy Szabad György javításokat javasolt a szövegben. Az ülésen, mint az első három hónapban csaknem minden alkalommal, ezúttal is én elnököltem. Érdeklődéssel néztem a szituációt. Jobbra tőlem Szabad, aki javítgat a szövegben, balra Tölgyessy, aki vörösödve, izzadva figyeli. Szabad mellett Csurka, aki Tölgyessyt méregeti. Figyelj – mondom a mellettem ülő barátomnak, aki helyettesem volt a Jogászfórumban. – Szerintem Csurka most arra gondol, Tölgyessyt mindjárt megüti a guta, s akkor egy szabad demokratával kevesebb. Ehhez képest mi történik? Csurka átnyúl az asztalon, ráteszi a kezét Tölgyessyére, és így szól: – Nyugi, Péter, ha az ember politikai szöveget ír, azt szétcincálják. Nos, ilyen volt az Ellenzéki Kerekasztal az első időszakban.
Három könyvvel már gazdagította hazánkat belügyminiszter úr. Tervezi-e újabb kötet megjelentetését? Mely témák lennének még azok, melyeket szeretne papírra vetni?
Korábban nem hittem volna, hogy egyszer írásra adom a fejemet. Aztán úgy húsz évvel ezelőtt arra gondoltam, hogy meg kellene írnom azokat a történeteket, amelyeket közéleti tevékenységem idején megtapasztaltam. Tulajdonképpen mindhárom könyvem ugyanarról szól. Arról, hogyan született meg a szabadság Magyarországon. Ebben az utolsó könyvemben leírtam mindazt, amit ebben a témában még el akartam mondani.
Reméljük jól érezte magát városunkban és ha úgy adódik, újra eleget tesz meghívásunknak.
Nagyszerűen éreztem magam, és bármikor szívesen jövök, ha lesz rá alkalom, és ha hívnak.
Az interjút készítette: Horváth Tibor